heti összefoglalónk következik. de nem képes, hanem képtelen. egyszerűen nincs képem hozzá. teljes képtelenség.

ott hagytam abba, hogy másnap mentem Daniékhoz. nos, odamentem ott voltam kb öt órán át, elmutogattam amit tudtam, aztán irány vissza, hogy felvegyem a többieket. a visszaúthoz kapcsolódóan van egy találós kérdésem:
ha dugó van az autópályán, akkor melyik sáv halad a leglassabban?
a. belső
b. középső
c. külső
d. mindig amelyikben én vagyok

aznap este vacsorára voltunk hivatalosak Millpondba, az ottani lakópark egyik lakójához. Vendéglátónk Scott volt, egy látens homoszexuális pap, akit Rita és Peti még tavalyról ismer. egyébként kedves fickó, remekül főz, de valahogy mégis van benne valami Hannibal Lecter-szerű. a kaja finom volt, bár a fűszerezést nem vitte túlzásba.

másnap megjött a fényképezőgépem amit rendeltem, szép és jó, csak nem olyan jó mégse. merthogy nincs autófókusz. vagyis van, csak nem működik. úgyhogy hétfőn visszaviszem és kérek egy másikat. gondolkoztam rajta, hogy a kezdeti rossz tapasztalat után hirtelen felindulásból egy másik modellt választok, de beláttam hogy az egy darabos minta azért mégsem annyira reprezentatív, és a statisztika-tanulmányok homályos emlékein át valami olyasmi dereng, hogy másik modell választásával csak növelném az esélyét egy újabb hibás darab felbukkanásának, viszont egy típusból egymás után két rosszat kifogni szinte lehetetlen.

tegnap este ismét vacsorára voltunk hivatalos, méghozzá ismét Millpondba, de nem Scotthoz, hanem egy horvát nőhöz, Monikához. optimistán vágtam neki, mert azt hittem hogy a Scottnál tapasztalt furcsa csönddel teli, árulkodó feszültséget nem lehet alulmúlni, de ismét tévednem kellett. a nő orvosi eset: hogy ő mennyire utálja amerikát meg az itteni társadalmat, őt nem szeretik mert okos és igazi művészlélek stb stb. csak tudnám hogy akkor mégis mi a fenéért van itt? ja igen, és a művésznő megmutatta egy két versét. csúnyán feszült a pókerarcom, mert nagyjából azt a színvonalat hozza, amit én (pedig nem is vagyok okos) alsóban a betonra írtam krétával. a férje viszont tök normális, vele lehetett dumálni. éjfél után szabadultunk nagy nehezen, pedig nekem már tizenegykor a körmeimet kellett a tenyerembe mélyesztenem, hogy fentmaradjon a százdolláros mosoly az arcomon. mindegy, túléltem.

mára ennyi meg egy bambi, most ideje dolgozni egy kicsit.