ideje írni valamit, több mint egy hetes az utolsó bejegyzés. hiába no, kezdek fáradni...
pénteken hétfőn eljött Dani a két Ágival, és négyesben lementünk a tengerpartra, Salisbury Beach-re. gyönyörű idő volt, napoztunk (itt is), sétáltunk a parton, ismerkedtünk a helyi kollégákkal, és persze pancsoltunk (értsd: nyeltünk egy csomó sós vizet). én még arra is szakítottam időt - mint a természettudományok nagy rajongója - hogy a helyi faunával ismerkedjek.
az idillt az autó slusszkulcsának titokzatos eltűnése zavarta meg. egy baseball pálya mellett parkoltunk egy fa alatt, mert az összes parkoló fizetős, és ilyenkor könnyen előjön az emberből a magyar mentalitás. Dani meg én a kocsiban öltöztünk át, a lányok már előre sétáltak. Mikor kiszálltunk, Dani kezembe nyomott egy kulcsot, hogy tegyem el, mert az a slusszkulcs. fura volt, mert egyáltalán nem volt slusszklucs formája, amit én meg is jegyeztem. a válasz annyi volt, hogy "miért? pont olyan gagyi fekete mint a tiétek". pedig ez a kulcs egyáltalán nem volt fekete (bár elég gagyi volt, az igaz), de én ennek akkor nem tulajdonítottam túlzott jelentőséget. nagyjából két órával ezután elindultunk, hogy együnk valamit, és megnézzük hogy nem vontatták-e el az autót. D számonkérte rajtam a slusszkulcsot, én pedig visszaadtam neki azt amit a kezembe nyomott. ő szemrebbenés nélkül közölte, hogy ez nem az, és leszek szíves az autó kulcsait odaadni a lakáskulcsok helyett. de másik kulcs nem volt ugye, mert én csak egyet kaptam, szaporítani meg nem tudom, mint ahogy az a kenyérrel meg hallal szokás bizonyos kultúrkörökben. a deduktív logikát segítségül hívva hamar kikövetkeztettük, hogy ha a kulcs nincs itt, akkor bizony máshol van. "másol" alatt értem a part és a parkolóhely közötti cirka 300 méteres szakasz bármely pontját, rossz esetben az autót magát. summa summarum, otthagytuk az autót egy elhagyatott helyen, jó eséllyel a kulcsal valamelyik zárban. talán fölösleges megemlíteni, hogy az ilyen szituációkat rendszerint próbálja elkerülni az ember; a kulcs és az autó egy helyen tárolása olyan kellemetlen helyezteket eredményezhet, amiknek esélyét éppen a kulcs feltalálásával próbálta minimalizálni az emberiség. a lehetséges következményeken töprengve közelítettünk a parkoló felé. az autó a helyén volt, minden ajtó zárva. és a kulcs? az kérem ott volt az anyósülés mögött, mert valaki átöltözés közben kiejette a zsebéből, majd kiszállásnál a lakáskulcsokat nyomta a kezembe ugye. szóval kulcs megvan, autó megvan, csak egyik sem igazán hozzáférhető. felhívni a tőled kb 150 mérföldre lévő főnöködet azzal, hogy hozza el a pótkulcsokat a tőle még 50 mérföldre lévő autókölcsönzőből, aztán hozza ide neked, mert kiderült hogy egy idióta vagy... hááát, az ilyen hívásokat próbáljuk elkerülni. a megoldás egy hagyagul felhúzott hátsó ablak képében érkezett, ezt sikerült lenyomni (hál' Istennek fapados a kocsi, nem elektromos az ablakemelő), ajtó kinyit, kulcs kivesz, megkönnyebbül.
a sikeres akciót ebéddel ünnepeltük, majd némi lubickolás és többszáz fotó készítése után elindultunk az autó felé. közvetlenül a part melletti parkolóban láttuk a világ legdurvább rendőrautóját, majd a fényképezési ingertől hajtva egy limuzinra emeltük az objektívet, ami legnagyobb meglepetésünkre megállt mellettünk. a sofőr kedvesen integetett majd közölte hogy szálljunk be nyugodtan. én először azt hittem, hogy csak néhány fénykép erejéig enged be (itt, itt, itt és itt), de aztán elkezdett velünk cirkálni a part menti utcákon. beszédbe elegyedtünk, a sofőr neve Abdul George, és történetesen övé a limuzin-kölcsönző cég, két tucat autóval. emellett egy galéria és egy étterem boldog tulajdonosa is. azt mondta hogy szimpik vagyunk, és érezzük jól magunkat, ő körbevisz párszor. szóba került a szomszédos partszakasz, Hampton Beach, ami állítólag szebb mint ahol voltunk. több sem kellett Adbulnak, elvitt minket oda is. ott is cirkáltunk egy kicsit, majd kérésünkre visszavitt a saját kocsinkhoz. névjegykátyát adott, és a lelkünkre kötötte, hogy ha bármi gondunk van hívjuk nyugodtan, elintézni...