bár ezerszer elmondtam, sokakat váratlanul ért, hogy tegnap elutaztam. ebből is látszik hogy sosem figyeltek rám. nade kezdjük az elején, csak a rend kedvéért: négy hónapot fogok kint tölteni az egyesült államokban mint lifeguard, és ami történik velem azt majd jól leírom itt. kezdjünk hát bele!
május 23, hajnal 4:00 (CET): Dani megérkezik értem, hogy kivigyen a reptérre. mivel előző nap reggel nyolckor keltem és azóta két órát töltöttem alvással, frisseségem hagy némi kívánni valót maga után... azt tudtam, hogy new york-ból _valahogy_ el kell jutnom Bostonba, de konkrét elépzeléseim nem igazán voltak. oh igen, és ha ez sikerül is, valahogy kerítenem kell valakit aki értem jön. a lényeg hogy voltak részek az útitervben ahol némi improvizálásra szorultam.
időben kiértünk reptérre, valahogy negyed hat körül. a gépem 6:55-kor indul frankfurtba, így simán belefér egy kávé nyolcszázért, aztán én beállok a sorba, d meg indul haza. vagyis állnék, ha ki lenne írva hogy a united járatra hol lehet becsekkolni, de ezt egész egyszeűen nem írják ki, mert minek. mivel az utazási irodában mondták hogy a UA járatait a Lufthansa viszi, beállok a LH frankfurtba induló járatának csekinjéhez, gondolván abból nem lehet baj. több mint egy órás sorban állás után elhangzik a kérdés hogy "ablak mellett jó lesz?". hát persze, tökéletes. mivel a sorbanállás sokáig tartott, a biztonsági ellenőrzés után már csak arra volt időm hogy futólag meglátogassam winston churchillt, aztán utolsóként beszállok a gépbe. az "ablak mellett jó lesz?" dolog most egy kicsit visszaütött, ugyanis sikerült a szögletzászlóhoz, a bal hátsó sarokba kerülnöm. ennek két hátránya volt: fel- és leszállásnál olyan érzésem volt, hogy ha a pilóta csak egy picit
jobban bedöntené a gépet, akkor a seggemet súrolná az aszfalt; a másik pedig, hogy a wc közvetlenül mögöttem volt, így a kétpercenkénti lehúzásokat hallgatva esélyem sem volt az alvásra. volt kaja is, konkrétan két pici szendvics (einmal käse, einmal schinken), amit egy kávé követett. az úton nem sok minden történt,két óra múlva már leszálláshoz készülődtünk. nagy riszpekt a gép pilótáinak, mert ez volt az első alkalom, hogy nem szakadt ki a dobhártyám leszállásnál.
frankfurtban buszokkal vittek minket a géptől a terminálhoz, amihez konkrétan tizenöt (!) perc kellett, szóval viszonylag nagy a reptér. innen kb öt perc alatt megtaláltam a kapumat a new york- géphez, ami előtt hatalmas sor kígyózott a biztonsági ellenőrzéshez (hat kapura dolgoztak ott, volt előttem legalább nyolcszáz ember, nem vicc). nade a németeket sem véletlenül csúfolják németeknek, pikpakk átnéztek minket tetőtől talpig, így gond nélkül elértem a gépet. a sorban összefutottam egy másik magyar sráccal, aki szintén bostonba ment, szintén a century-hoz lifeguardnak. igencsak megörültem, mert sokkal tisztább elképzelései volt az odajutásról mint nekem. aztán találtunk még három magyart, ők a washingtoni divízióhoz mentek.
a gépen szét lettünk szórva, én pedig ismét ablak mellé kerültem. leült mellém egy orosz srác, és ha azt mondom hogy nagyon büdös volt szegény (nem bántásból, én is az voltam az út végén), akkor az erős eufemizmus. ekkor mentőangyalként megjelent a légiutaskísérő, és megkérdezte, hogy nem akarok-e elüli onnan máshova, hogy az orosz gyerek mellé be tudjon ülni a barátja. bárhova, csak el innen! - gondoltam. kaptam egy ablak mellettit a másik oldalon, két francia nő mellett, akik ugyan nem voltak sem fiatalok, sem szépek, de nem voltak büdösek sem, és én ennek nagyon tudtam örülni! aludni itt sem igazán sikerült, inkább filmet néztem meg zenét hallgattam, meg időnként sétáltam, mert a nyolc óra repülés azért picit sok. a felszolgált étel milyenségére itt mindenképpen szeretnék kitérni: ebédre pulykát kaptunk zöldségkörettel. a hús rettenetes volt, a köretről meg a volt munkahelyem jutott eszembe (noodles, bambusz, répa stb tai jelleggel, mindez németesen ízetlenül). érezték a fritzek hogy ez így nem lesz jó, ezért hozzácsaptak egy zsömlét, vajat, camambert (tudom, nem így írják, leszarom) sajtot, meg egy szánalmasan kicsi, ugyanakkor finom sütit. sokat töprengtem az ebéd kultúrtöréneti gyökerein: vajon a reggeliztetésben amúgy erős németek tudat alatt a zsömlével kértek elnézést a rossz főételért? ki találta ki hogy együtt szolgáljanak fel reggelit és ebédet? és miért?... fura dolog ez, és nehéz a végére járni. a német konyhaművészet (sic!) kicsit olyan mint a második világháború - nem szívesen beszélnek róla, mert csak magyarázkodás lesz a vége. a keleti part nagyon szép volt leszállás közben, és ezt is megúsztam egy átlagosnál gyengébb fülfájással.
a határon egy óra alatt átjuttotunk, ami elég szép teljesítménynek számít. bónusz örömforrás, hogy a poggyászom is meglett. irány a buszpályaudvar, ami manhattan déli részén, chinatownban van. na jó, a pályaudvar szó egy kicsit túlzás, inkább megállónak nevezném. nem greyhound-dal mentünk hanem chung wa bus-szal (nem röhög!), mert ez csak 15 dollár volt. a reptéri vonat kivitt minket jamaica station-ig, ahonnan metróztunk. namost hogy a metró milyen volt az megér egy pár szót: ehhez képest a mi újpest-kőbánya vonalunk egy maybach. szívesen lefényképeztem volna, de nem mertem elővenni a telefonom, a sok csomaggal így is könnyű prédának számítottunk. ugyanakkor jellemző az itteni állapotokra, hogy a szakadt metró is légkondícionálva volt! kb 20 megálló után leszálltunk manhattanben, ahonnan gyalog folytattuk utunkat a buszig.
szerencsére a helyszínen is lehetett jegyet venni (ez nem volt biztos), így a délután négykor induló busszal már el tudtunk menni (ez otthon este nyolcat jelent). a buszon nosztalgikus érzések rohantak meg, mert pont olyan volt mint amilyenekkel németországba szoktunk volt menni a zenekarral. de tényleg, még a kárpit is stimmelt! egy órát araszoltunk a dugóban, aztán nagy nehezen kiértünk a pályára. útközben egyszer álltunk meg pihenni egy benzinkútnál, ahol nem tudtam ellenállni, és betértem a gyorsétterek szentélyébe: a sajtburger még az otthoninál is rosszabb, a krumplin viszont nincs mit elrotani.
csendben eldöntöttem magamban, hogy ha ez ilyen izű, nem fogok junk foodtól elhízni. még néhány óra és szorványos alvási kísérletek után este fél 11-kor (otthon hajnal 4.30) megérkeztünk a bostoni buszpályaudvarra. próbáltuk hívogatni a nálunk lévő telefonszámokat, sikertelenül. megkérdeztünk egy greyhound-os arcot, hogy szerinte mi lehet a baj, ő meg erre elkezdte vadul hívogatni a számokat, addig zongorázott a körzetszámokkal míg sikerült valakit utolérnie. mindezt tök ismeretlenül, saját mobilról, jófejségből - nagy riszpekt Mohammednek, a bostoni greyhound-os embernek. kb fél óra múlva jött meg értünk egy bolgár srác, hogy elvigyen a szállásra (az autóutak tök jók a városban, mindenhol felüljárók meg alagutak tiszta nfs meg gta feeling). mint kiderült, ez csak ideiglenes lesz, mert a cég még nem nyittatta ki az összes apartmant, szóval minden friss ember ide kerül. a szálláson gumimartacok és még több bolgár várt minket. rendes arcok ám, egy órácskát szocializálódtam, aztán a ~6500 kilométer, a hat óra időeltolódás, a 26 óra utazás és a krónikus kialvatlanság (48 óra alatt durván 4 óra alvás, részletekben) végülis ledöntött a lábamról. reggel nyolckor ébredtem, de úgy éreztem mintha fél napot aludtam volna. most egyedül vagyok itthon, mert a többiek elmentek dolgozni. mehettem volna én is az egyik csoporttal, de nem találták a lakáskulcsot, úgyhogy itthon maradtam házörzőnek...
hát ennyi lenne elsőre, majd írok még ha lesz időm. most jófej leszek és elmosogatok. mindenkit ölel-csókol:
petyus
